A Börzsöny földtana
Megjelent a „Vadregényes erdőtáj – a Börzsöny” kapható a Börzsöny tájmonográfiája (már a facebookon is követheti)!
Vásárolja meg Ön is, ha bővebb ismereteket szeretne szerezni a hegységről!
A Börzsöny földrajzi helyzete
A 600 km2 kiterjedésű középhegység az Északnyugati-Kárpátok belső vulkáni övezetének legnyugatabbi tagja. Az Ipoly folyó völgye és a Nógrádi-medence felől, a viszonylag alacsonyabb relatív magasságú térszínekből kiemelkedő, sűrűn tagolt hegyvidék tájhatárait több oldalról is folyóvizek rajzolják meg. Északon a nagy részt magyar-szlovák államhatárt is alkotó Ipoly folyó, míg nyugaton a kanyargó folyóvölgy felett emelkedő, egykori öntésteraszaiból kialakult, dombsági jellegű hegylábi zóna képezi a hegység határát. Délen a Duna páratlan szépségű, hegyek közé szorított dunakanyari áttöréses völgye, míg keleten - a Cserhát felé már átmenetet jelentő - Nógrádi-medence zárja le a börzsönyi hegyek hullámzását.
A Börzsöny földtani felépítése, földtörténeti múltja
Az Északi-középhegység nyugati bástyáját jelentő Börzsöny, hazánk harmadik legmagasabbra emelkedő, de viszonylag kis alapterületű hegysége. A meredek gerincek, bércek, hegyoldalak, kis kiterjedésű hegyközi (intramontán) medencék, illetve különálló kúpok jellemezte vadregényes táj, egy bonyolult fejlődésű ősvulkán együttesének maradványa.
Budapesttől alig karnyújtásnyira régóta inaktív, de egykor heves kitöréseket produkáló vulkán alussza évmilliós álmát. A nagy részt természetközeli zárt erdőállományokkal borított hegyoldalak ma legmagasabbra a Csóványos 938 méteres csúcsában emelkednek. Ez a magasság azonban nem is sejteti az év tízmilliókkal ezelőtt majd jó 500 méterrel magasabb központi tűzhányóépítmény eredeti méreteit. A több ciklusú és változatos vulkáni tevékenység már 14 millió éve befejeződött, s az azóta kitartóan dolgozó külső erők (szél-, víz- és fagyerózió) mára felszabdalt domborzatú vulkáni romhegységgé pusztították le e tájat.
„Vulkánkalendárium”
A hegység első kitöréstermékei az ú.n. Diósjenő-Ógyalla szerkezeti vonallal kettéosztott aljzat fölött évtízmilliók során létrejött üledékgyűjtő medencében rakódtak le. A mélységi aljzat északi részét a felvidéki Vepor-hegységhez tartozó idős, metamorf képződmények, déli részét pedig, a Dunántúli-középhegységgel rokon karbonátos kőzetek építik fel. Az erre települt üldékes kőzetek (pl. különféle típusú és összetételű agyagok, márgák, kavicsrétegek, homokkövek) a későbbi vulkáni kitöréstermékek feküjének tekinthetőek. Az egykor itt hullámzott sekélyvízű oligocén-miocén tengerek ősmaradványainak egyik legszebb tárháza az Ipolyhoz kifutó Honti-szakadék, melyben az areális leöblítés (pl. csapadékvíz) által kipreparált keményebb agyagkőpadok több centiméter nagyságú kagyló- és csigavázak tömegét tárják elénk.
A vulkánosság lemeztektonikai hátterében a térség kontinens peremszegélyi mikrolemezekben való gazdagsága áll, illetve a Börzsönyt és vulkáni társait létrehozó Európai-tábla előtt egykor húzódó vékonyabb, óceáni kéregdarab déli irányú alábukási folyamata. A tűzhányó tevékenység - az alpi hegységképződés részeként - a kárpát–pannon térséget kialakító lemeztöredékek mozgásának volt a következménye. A mozgás a miocén eleje táján fejeződött be. A Börzsöny térsége már a mai helyén lehetett, amikor az igen aktív és majd két, két és félmillió évig tartó vulkanizmus (kb. 16 millió évvel ezelőtt) megkezdődött.
A vulkánosság legelső termékei a felszínen is szemügyre vehetők, egyrészt a hegység külső részén emelkedő, 400-500 méter magas vonulatok kőzeteinek természetes feltárásaiban (pl.: Nagy-Kő-hegy, Nagy-völgy, Kemence-völgy) másrészt a környékükön található némelyik patakbevágásban (pl.: Lesvölgy, Medve-völgy, Mosoni-völgy, Német-patak völgye.) Az elsődleges képződmények alapján rekonstruálható, hogy a vulkáni működést heves, robbanásos kitörések jellemezték, melynek során a gyorsan kiürülő magmakamra beszakadt és nagy kiterjedésű, körkörös peremű mélyedés, kaldera keletkezett. Az utólagos tektonikai, szerkezeti mozgások azonban megnehezítik a kutatók számára ezek pontos számának és helyének behatárolását.
A Déli- és a Nyugati-Börzsönyben a táj meghatározó felszínformái a kisebb, 400-600 méter magas vulkáni kúpok. Ezek legnagyobbrészt lávakőzetekből állnak,s az alapos kőzettani vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy elsősorban kiömlési kőzetek építik fel e tájformákat. Ezek olyan változatos összetételű, eredetileg sűrűn folyó lávák voltak, amelyek meredeken feltornyosulva lávadómokat vagy dagadókúpokat hoztak létre. A lávadómok java része (pl.: Koppány- és Galla csoport, Csák-hegy) a föltételezett nagy kalderaperem környékén jöttek létre. Ezért e formák még ott is, ahol a kaldera valószínűleg a mélybe zökkent, az ősvulkán hajdani peremét jelezhetik (nyugaton a Hegyes-hegy, keleten a nógrádi Vár-hegy). A lávadómok keletkezésének vége felé hidrotermális tevékenység ment végbe, mely folyamathoz nemes- és színesfém-ércesedés kapcsolódott. Az egykor jelentős mennyiségű aranyat és ezüstöt - amelyekből nyomnyi mennyiség mindmáig megmaradt -, valamint az ólomércet főképp a XIV. században bányászták. 1795-ben pedig Kitaibel Pál egy Nagybörzsöny környékéről származó ércmintából írta le a tellúr nevű elemet.
A vulkáni működés méltó záróakkordja a Magas-Börzsöny felépülése volt. Habár már Cholnoky Jenő is „egyetlen nagy vulkán romjáról” tett említést, az ötvenes években (követve az akkor elfogadott tönkösödési elméletet), a legtöbben tagadták az elsődleges vulkáni formák létét. Csak a hatvanas évek végén Erdélyi János, Pantó Gábor, majd Pantó György elevenítették fel ezt a tézist. Ők a központi mélyedést "robbanásos" vagy "beszakadásos" kalderaként írták le. Később Balla Zoltán a központi udvart, mint egy "eróziós kráter" maradványát aposztrofálta és magát az eredeti vulkánt is rétegvulkánként rekonstruálta. Az újabb terepi paleovulkanológiai kutatások azonban már lávadóm-működésről tesznek tanubizonyságot. E kutatások alapján mintegy 1400 méter magas, több kitörési centrumú dómegyüttes alkotta vulkán körvonalazódik. A több kráterből kialakult dómegyüttes központi udvara már a kitörés közepette tágulhatott, „kalderásodhatott”. Ebben fő szerep juthatott egy hatalmas lejtőösszeomlásnak, amely a kaldera nyugati részét (a mai Nagy-Pogány-hegy környékét) lealacsonyította.
(Karátson Dávid et al. kutatásai nyomán)
A hegyvidék kistájai
A Börzsönyt az eltérő értelmezésű tájföldrajzi megközelítések három vagy négy kistájra osztják fel, attól függően, hogy önállóan kezelik-e, a vulkáni kúpokkal jellemzett Nyugati- vagy más néven Délnyugati-Börzsönyt. A hegyvidék központi része a Magas-Börzsöny, melyet északon a Kemence-patak, nyugaton az Ipoly folyó völgye, délen a Hosszú-völgy-Kóspallagi-medence-Szokolyai-medence vonal, keleten a Nógrádi-medence határol. A legmarkánsabb geomorfológiai eleme, a 12 km hosszúságú, ÉNy-DK, majd ÉK-DNy-i irányú főgerinc, mely a Godó-vártól(574 m), a Csóványoson(938 m), Nagy-Hideg-hegyen(864 m) át, a Nagy-Inóc(826 m)-Kis-Inóc (683 m) dél felé lealacsonyodó impozáns tömbjéig tart. A Magas-Börzsöny vulkáni kalderáját átréselő Csarna-patak szűk völgyét nyugatról szinte bástyaként kíséri, a Kemence és Nagybörzsöny között húzodó, É-D-i irányú, 8 km hosszú Nyugati-gerinc. Legmagasabb kiemelkedései a Holló-kő(685 m), a Vár-bükk(743 m), Lófarú(726 m), és a Magyar-hegy(714 m). E két gerincvonulat zárja közre hazánk egyetlen vulkáni eredetű középhegységi katlanát, melynek meghatározó tájképi eleme a főgerincből, a Fekete-völgy felé radiálisan összetartó patakok vize által felszabdalt bércek és völgyek sokasága. A Kemence-patak Ny-K-i irányú völgye választja el a Központi-Börzsönytől, az attól északra elterülő Északi-Börzsönyt. E táj jellegzetes felszínalaktani formája a Kemence-patak és a Nagy-völgyi-patak között húzódó Hegyhát vonulata, melynek jelentősebb kiemelkedései a Lopona-fő(545 m), a Bugyihó(634 m), Oszlopófő(600 m) és a Csurgó-fejezet(617 m). A Nagy-völgytől északra, az Ipoly felé fokozatosan lealacsonyodó, erősen felszabdalt domborzatú, kisebb tszf. magasságú hegyvonulatok jellemzik a tájat, melyek a Börzsöny legkevésbé bolygatott területei közé tartoznak. A Magas-Börzsönytől a Szokolyai-, Kóspallagi-, Márainosztrai-medencék választják el a Déli-Börzsönyt, melyet nyugaton a Bőszobi- és Medresz-patak völgye, keleten a Katalin-völgy míg délen a Duna határol. Az alapvetően kis átlag magasságú terület legimpozánsabb hegycsúcsai, a Szent-Mihály-hegy(484 m)-Hegyes-tető(482 m) Dunakanyar felé meredeken mélybe zökkenő hegycsoportja. A Bőszobi- és Medresz-patakok völgyétől nyugatra elterülő, északon a Hosszú-völgy, nyugaton az Ipoly folyó völgye és délen a Duna által határolt Nyugati- vagy Délnyugati-Börzsöny, a páratlan és eltérő jellegű tájképi értéket jelentő, önállóan kiemelkedő vulkáni kúpok nyomán, megérdemelné a külön kistájbesorolást.A jelenleg érvényes tájföldrajzi nomenklatúra azonban a Dél-Börzsönyhöz sorolja. E terület legszebb hegycsúcsai a kettős kúpú Nagy-Galla(479 m), a Nagy-Koppány(549 m), illetve a Nagy-Sas-hegy (609 m)-Sós-hegy(584 m)-Kopasz-hegy(539 m) vonulat.
Éghajlat
A hegység makroklimatikus viszonyai alapvetően megegyeznek az Északi-középhegység magasra kiemelt tagozatainak (Mátra, Bükk, Zempléni-hegység) általános éghajlati alapvonásaival. A Kárpátok közelsége, a relatív északi földrajzi helyzet, a tengerszint feletti magasság növekedésével csökkenő hőmérsékletek, a fagyzugos szűk völgyek, az uralkodó széliránynak kitett meredek gerincek stb., itt is a középhegységeinkre jellemző, hazánk átlagos éghajlatánál hűvösebb, csapadékosabb hegyvidéki klímát eredményezik. A Börzsöny sajátos domborzati viszonyaiból és elhelyezkedéséből eredően mindemellett csak e területre vonatkoztatható, jellegzetes mezoklimatikus paraméterekkel is rendelkezik. A hegyvidék zártságából, a fotoszintetizáló, nagy kiterjedésű erdőtakaró mezoklímára gyakorolt hőelvonó-hűtő hatásából, a domborzati viszonyokból, a tszf. magasságból eredően, a terület éves átlaghőmérséklete 8-9 C°, de a Csóványos térségében ez csak 6-6.5 C°. A hegység a környező jelentősen alacsonyabb átlagmagasságú térszínekből szigetszerűen, hirtelen emelkedik ki. Nyugati-gerince és a 12 km-es főgerinc vonulat, az ÉNy-i uralkodó szélirányra nagyjából merőlegesen helyezkedik el, így a nyugati irányítású, labilis, páratelt atlanti légtömegek útjában emelkedik. Az orografikus (domborzati) okokból magasba kényszerített nagy nedvességtartalmú légtömegek nyomán a hegység csapadékviszonyai a hazai átlagtól (kb. 600 mm) - pozitív irányban - jelentősen eltérnek. A nyugati peremterületek éves átlaga 6-700 mm körül mozog, de központi területein átlagosan 8-900 mm csapadék hullik. Egyes mediterrán ciklonokban gazdagabb években ez az érték az 1000 mm-t is megközelítheti a Csóványos-Nagy-Hideg-hegy térségében. A lehulló éves csapadékmennyiség területi megoszlása nem egyenletes. Pl. a Magas-Börzsöny kiugró értékeivel szemben, a Nógrádi-medence felé néző keleti, hegylábi tájak évi átlaga 550-600 mm körül mozog. Megfelelő időjárási helyzetben, a nyári konvektív (feláramló) csapadék (záporok-zivatarok) kialakulásában, számuk gyakoriságában fontos szerepet játszik a hegységet borító zárt erdőtakaró folyamatos vízgőz párologtatása. Ezért gyakori jelenség a Börzsönyben, hogy 
a ragyogó tisztán induló reggel után, a déli órákra már égbetörő gomolyfelhők képződnek a főgerinc felett. Az éves csapadékmennyiség jelentős hányada a téli időszakban szilárd formában hullik le. Az erdők vízháztartásában rendkívül fontos szerepe van a téli hótakarónak. A korábbi téli időszakok egyenletesnek mondható időjárási paraméterei (hóvastagság, havas napok száma, fagyos napok száma, téli napok száma stb.) ma már jelentősen átalakulóban vannak.Elsősorban a kiegyensúlyozatlanság, a dinamikus, gyors időjárás változások következtében, az egyes évek téli körülményei jelentősen eltérhetnek egymástól. Gyakoriak lettek a 500-550 m tszf. magasságban gyorsan lehulló és megmaradó nagy mennyiségű havak, a vegyes halmazállapotú csapadékok (havaseső, vizes hó, ónos eső, jeges eső, graupel), a gyorsan betörő hóolvadások, vagy a tartósan enyhe időszakokat követő hidegbetörések. Ezek mind jelentős klimatikus terhelést rónak az erdőállományra (pl. jégkárok, gallytörések, talajcsuszamlások stb.).
Vízrajz
A hegyvidékre hulló viszonylag bőségesnek tekinthető csapadékmennyiségnek köszönhetően, a Börzsöny általános vízviszonyai alapvetően kielégítőnek mondhatóak. A terület vízrajzi (hidrogeográfiai) centruma a legmagasabbra kiemelkedő Csóványos tömbje, ahová a legjelentősebb vízhozamú és hossszúságú patakok és völgyeik (pl. Kemence-patak, Fekete-patak, Szén-patak) hátravágódnak. A hegység felszíni vízfolyásai a vulkanikus földtani adottságok és az ezzel járó tagolt felszín nyomán, általában rövidek és kis vízhozamúak. Ráadásul az országos szinten is jelentős arányú erdőborítottság miatt az éves csapadékösszeg , majd 60 %-át elpárologtatja az erdő. A vízfolyások nagy része nem a szép számmal előforduló, de nagy részt rendkívül ingadozó és csekély vízhozamú résvízforrásokból, hanem a hóolvadásból, a tartósabb időintervallumú esőzések, nyári heves záporok, zivatarok csapadékából táplálkozik. A patakok gyors és gyakran látványos vízszintváltozásai a vulkanikus eredetű kőzetek - töredezettségük ellenére - csekély vízáteresztő képességéből adódik. A karsztos mészkőhegységekkel ellentétben a lehulló csapadék nagy része nem szivárog el az anyakőzet mélyebb részeibe. A hegység leghosszabb és legnagyobb vízhozamú állandó vízfolyása a Kemence-patak, (neve a szláv "kamenica" szóból ered és "köves medrűt" jelent) a Csóványos keleti oldalába vágódott völgyfőben felfakadó források vízéből születik. A patak hoszza 25.6 km, teljes vízgyüjtő területe 107 km2, átlagos vízhozama 294 l/sec. A hegység geológiai adottságainak is köszönhetően, összesen 427 természetesen feltörő forrást 
tartanak nyilván a kataszterek. Ebből mintegy 350 mondaható jelentősebb vízhozammal rendelkezőnek. Ezeket három fő típusba sorolhatjuk: a hegylábi területek üledékes kőzeteiből feltörő talajvízforrások, a hegységperem lealacsonyodó oldalain kibukkanó rétegforrások, és a hegység belsejében található résvízforrások. (Ez utóbbi típus a Börzsöny egyik kiemelt természeti értéke, melynek teljes körű felmérését és adatbázisba illesztését Társaságunk jelenleg is végzi.) Az állandó résvízforrások közül mintegy 40 forrás 600 m tszf.-i magasságban fakad, míg a legmagasabban fekvő forrást a Csóványos keleti oldalában, 850-900 méterrel a tengerszint felett találjuk. A hegyvidéken nincsenek természetes eredetű nagyobb állóvizek. A belső területekről kilépő patakokat a lankásodó hegylábfelszínek kisebb esésű völgyeiben, néhány településen mesterséges gátakkal zárták el, így alakítva ki különböző funkciók ellátására szolgáló duzzasztott, mesterséges tavakat. A néhány természetes eredetű, kisebb léptékű állóvíz közül - a nagyobb hóolvadások és csapadékosabb periódusok idején - a lefolyástalan területeken megjelenő időszakos tavakat érdemes megemlíteni. Ilyen található pl. a Só-hegy és a Nagy-Sas-hegy közötti nyeregben, a Nagy-réten. Emellett fontos, de antropogén eredetű vizes élőhelyet jelentenek a világháborús cselekmények nyomán kialakult ún. "bombatölcsérek" is.
A Börzsöny élővilága
A Börzsöny hegység nagy része a hivatalos növényföldrajzi besorolás alapján - a Cserháttal és a Gödöllői-dombvidékkel együtt - a Pannóniai flóratartomány Északi-középhegységi flóravidékének, nógrádi flórajárásába (Neogradense) tartozik. Azonban a Dél-Börzsönyben (kb. Törökmező térségében) fontos flóraválasztó határ húzódik, mely egyben a hegység déli felét már a Dunántúli-középhegység flóravidékének, Dunazug flórajárásába sorolja. A felsorolt tájak közül a Börzsöny emelkedik a legmagasabbra, így ennél és északi földrajzi helyzeténél fogva, a közeli rokonság jeleit a Kárpátok vonulatával e tájegység viseli leginkább magán. Emiatt növény- és állatvilága számos értékes, hazánkban másutt alig található ritkasággal dicsekedhet. Emellett mind a mai, mind nagyrészt a múltbéli körültekintő erdőgazdálkodásnak köszönhetően - az ország átlagos viszonyaival szemben - jónéhány helyen találhatók természetközeli állapotú, természetszerű, alig bolygatott erdőállományok. A hegység java része a Duna-Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi oltalma alatt áll, és egyben büszkeséggel mondhatjuk, hogy itt található hazánk egyik erdőrezervátuma is, a közel 400 hektáron elhelyezkedő Pogány-Rózsás csoport.
A Központi-Börzsöny csúcsain és meredek oldalú gerincein kisebb arányban a magas középhegységekre jellemző montán bükkösöket, míg jelentősebb területi kitejedésben szubmontán bükkösöket találunk. A jégkorszak előtt is őshonos bükk az északi lejtőkön akár a 3-400 m tszf. magasságú hegylábakig is lehúzódik. A délies kitettségű oldalak hegylábain gyertyános-tölgyeseket, míg magasabban már gyertyános-bükkösöket találunk.A hőtöbblettel rendelkező és megfelelő talajadottságú részeken még a cseresek is felellik életfeltteleiket, míg a gyertyán a Magas-Börzsönyben általános elegyfaként csaknem mindenütt előfordul. Ezenkívül a mezo és mikroklimatikus hatásoktól, a talajtípusoktól függően megjelennek a sziklai bükkösök, a juharral kevert szurdokerdők és a kopárabb, sekélyebb termőrétegű helyeken a kőrisek és hársfafajok. Külön értéket jelentenek a beékelődő szilikát sziklagyepek is. A patakvölgyekben égerligetek találhatók, de ahol a vízviszonyok lehetővé teszik forráslápok és a patakmenti vegetációk fajai színesítik a társulások mozaikos világát.
A bükkösök alatti zónában tölgyes erdőket találunk, amelynek uralkodó fafaja a kocsánytalan tölgy, melybe helyenként társulás szinten is nyomot hagyó mértékben elegyedik a gyertyán és a cser.
A Dél-Börzsöny jellegezetes társulása az alig embermagasságú fákból álló, mégis idős korú ún. karszt-bokorerdő, amelyben az alacsony termetű molyhos tölgy és virágos kőris az alapvető állományalkotó fafaj.
A fenti - korántsem teljesességre törekvő - felsorolású társulásokban számos védett, és országos viszonylatban is ritka lágyszárú növényfaj talál otthonra. Ezek közül kiemelkedő pl. a hazánkban csak két helyen élő havasi varázslófű, a kárpáti-pannon bennszülött magyar kőhúr, vagy a sziromlevelei helyett a csészeleveleinek változatos színével „hódító” pirosló hunyor. E két utóbbi növény itt éri el elterjedésének (észak)nyugati határát. Ugyancsak kiemelkedő bennszülött ritkaság a Dél-Börzsönyben élő magyarföldi husáng is, amely a megközelíthetetlen sziklagyepek ernyős növénye.
Az erdők koratavaszi ébredésekor jelennek meg - sokszor érzékszerveinket gyönyörködtető tömegben - a feltűnő, ma még a gyakorinak mondható geofiton fajok, mint a védett hóvirág vagy az illatos keltikék. A későbbiekben találkozhatunk itt a szintén védett, erősen mérgező apró cserjévé terebélyesedő farkasboroszlánnal vagy a sárga virágairól közismert kankalinokkal is. A nyári erdők érdekessége a szintén védett, nagy termetű, feltűnő – és nevéből adódóan - jellegzetes virágokat mutató turbánliliom. 
A nyár és ősz jellemző erdei növényei az orchideák, amelyek trópusi rokonaikkal ellentétben általában kis termetűek és a talajszinten találhatók. Leggyakoribb képviselőik a kosborok és a madársisakok.
Az őszi gyepekben találhatók meg a tárnicsok, amelyek kék színárnyalata - e növények tudományos neve a gentiana révén - külön nevet kapott. Ez az enciánkék. A Szent-László tárnics és a kornis tárnics üdébb, míg a Börzsönyben csak egy helyen található osztrák vagy csinos tárnicska szárazabb gyepekben fordul elő. És természetesen nem feledkezhetünk el az ősz jellegzetes hirnökéről, a bolygatott hegyi rétek és kaszálók tömegesebben virító védett ékességéről, az őszi kikericsről sem.
A természetközeli, változatos és sok helyütt zavartalannak mondható élőhelyek magukban hordozzák az állatvilág sokszínűségét is.
Az ízeltlábúakat tekintve elsőként a nagy testű fajok, mint a színezetében is feltűnő, bükkösökhöz kötődő rovarok, mint a havasi cincér, vagy éppen a korhadó faanyagban bővelkedő tölgyeseket kedvelő szarvasbogár és orrszarvúbogár, illetőleg a nappali lepkék, mint az utakon gyakran elénk repülő nappali pávaszem vagy az irizáló szárnyú színjátszó lepke keltenek feltűnést.
A peterakás szempontjából a zárt erdők alján élő keltikékhez, ám felnőtt életmódjában már a napfényes tisztásokhoz kötődő kis apolló-lepke országos hírű állománya él a Börzsönyben.
A tiszta vízű, természetes állapotú hegyi patakok bioindikátora a kövi rák, amely rendkívül érzékeny a különböző vízszennyező anyagokra. Ugyancsak ilyen vizeket kedvel a fokozottan védett, kárpát-medencei bennszülött magyar márna. E halfaj tudományos nevében a híres természetkutató Petényi János Salamonnak állítottak emléket. Említést érdemelnek még a börzsönyi halfauna további jeles tagjai is, így a védett fürge cselle, fenékjáró küllő és kövicsík is.
Életük egy része során szintén vízhez kötődnek a kétéltűek is, amelyek közül leginkább az erdei béka és nedves, esős időben mutatkozó, fekete bőrén sárga foltokat (valamint mérgező váladékot) viselő foltos szalamandra kerülhet elénk. A hüllők osztályát a tekintélyes méretűre megnövő erdei sikló, és a kígyókkal gyakorta összekevert lábatlan gyík képviseli.
Fontos megjegyezni, hogy a Börzsönyben és tágabb környékén nem él mégeskígyó; valamint jó tudni, hogy hazánkban az összes kétéltű és hüllő védett – azaz háborgatásuk, netán elpusztításuk törvénybe ütköző cselekedet!
A hegység madárvilága szintén számos montán elemmel dicskedhet, melyek közül az egyik legnagyobb értéket az erdőgazdálkodás mikéntjét is jelző faj, a fokozottan védett fehérhátú fakopáncs jelenti. Ez a harkály speciális életmódja és táplálkozása okán kötődik a természetes állapotokat mutató bükkösökhöz, de kedveli a korhadó fákban bővelkedő tölgyeseket is. Mindenennek alapján nem véletlen, hogy Magyarországon az egyik legerősebb állománya épp a Börzsönyben él.
Tavasztól kezdve az énekesmadarak számos faja hirdeti jelenlétét a közönségesnek mondható erdei pintytől kezdve ritkábbnak mondható bajszos sármányon át a már csak igazi hozzáértők által észrevehető, rejtett életmódú kis légykapóig.
Ha a hegyek felett ragadozómadat látunk keringeni, szinte biztos, hogy egerészölyvvel van dolgunk. Szerencsére ma még nem ritka a földi darázs- és méhfajok lépén élő darázsölyv sem. Az igazi féltett madárritkaságok, mint a parlagi sas, a kerecsen- és a vándorsólyom azonban már csak egy-két párban fészkelnek a Börzsöny területén, így távcsövünk látómezőjébe kerülésük csak a kivételes szerencsének köszönhető, csakúgy mint az erdőkben fontos ökológiai szerepet betöltő ragadozó emlősök közé sorolható hiúz és vadmacska megpillantása.
A nagytestű emlősökkel való találkozás esélyét így legfőképp a vadászható vadfajok, azon belül is a nappali életmódú őz és muflon adja meg, mivel a legtöbb területen emberi jelenlét állandósulása okán a gímszarvas és a vaddisznó inkább éjszakai életmódra tért át. Ugyanakkor természetesen a koraőszi erdők nem nélkülözik a szarvasbőgés hangjainak felvonultatását sem, csakúgy mint a vad jelenlétének egyéb nyomait (túrások, fekvések, hullaték, stb.). 
A kisemlősök közül az erdei egerek mellett a bőregerek, azaz a denevérek érdemelnek feltétlen említést, hiszen a hazai fajok szinte mindegyike előfordul a hegységben vagy közvetlen környékén. Az erdős területeken természetesen elsősorban a barlanglakó és az odúlakó fajok előfordulásai és állományai számottevőek. E fajok körébe sorolható a fokozottan védett patkósdenevérek mellett a nagyfülű- és a csonkafülű denevér, valamint a pisze denevér is. Ugyanakkor mivel a vulkáni alapkőzet miatt a Börzsönyre nem jellemzők a barlangok, a denevérek téli szállásra az itteni csekély számú bányavágat mellett a közeli Naszály-hegy kiváló adottságú barlangjait használják.
A Börzsöny történelmi értékei
A természeti értékek mellett fontos kiemelni a történelmi értékeket is, ugyanis számos vár található a környéken, mint pl.: Drégely vára, Hont vára, az Ipolydamásdi vár, a Nógrádi vár és még sorolhatnánk.
A Szobon található Börzsöny Múzeum további érdekességekkel szolgál a régészet, a néprajz és a természettudomány terén: a folyamatosan bővülő gyűjtemény több mint 24 ezer tárgyat ölel fel. Az újkőkortól a török időkig nyerhetünk bepillantást Szob és a környező falvak történetében az 1960-ban megnyílt állandó kiállítás régészeti részén belül.
A kis hegyi falvak, így Nagybörzsöny szintén bővelkednek látnivalókban. Itt található a XII. században épült Szent István templom, melyet az egyik legszebb Árpád-kori falusi templomként tartanak számon, valamint az 1700-as években épült bányász templom. Ugyancsak érdemes felkeresni a XIX. századi vízimalmot, amelynek lapátjait a Börzsöny-patak vize forgatja, és ahol a malomipar történetét bemutató kiállítás kapott helyet.
Látogatásunkat tovább színesítheti a Zebegényben található Trianoni emlékmű és a Szőnyi István Emlékmúzeum felkeresése is.
Nem hagyható ki Márianosztra sem a helyi nevezetességek sorából, ahol a híres Magyarok Nagyasszonya búcsújáróhely július és december első hétvégéjén, valamint szeptember elején várja a zarándokokat.
